HELYI TÉMA -  2008 november 21.

 Az első Szabó Magdáról elnevezett iskola   

Szabó Magda halálának évfordulóján teljesedett be a Budapest II, kerületi, a Gábor Áron és Bimbó út sarkán lévő iskola pedagógusainak, a szülőknek és a gyermekeknek az a régóta dédelgetett terve, hogy intézményüket az írónőről nevezhessék el.

Izgatott, sugárzó tekintetű gyermekek, mosolygós, kíváncsi szülők, gondoskodó pedagógusok és sok kedves arcú, a készülődést bátorító szavakkal segítő vendég gyülekezett november 18-án, kedden az iskolában.

Dr. Szurmainé Silkó Mária, az esemény fővédnöke, az Oktatási és Kulturális Minisztérium főosztályvezetője, akit egyébként több mint 25 éves barátság kötött az írónőhöz megnyitó-köszöntő beszédében azt hangsúlyozta, hogy a név kötelez. 
Erre a gondolatra rímelt Prof. Dr. Kabdebó Lóránt, Szabó Magda barátja, személyes jó ismerőse, irodalomtörténész interaktív kiselőadása, amelyben főként a gyermekekhez szólt, velük beszélt az írónőről, munkásságának fő mondandójáról. 
A "hivatalos" névadás feladata Dr. Dankó Virágra, a II. Kerületi Önkormányzat alpolgármester asszonyára hárult, aki az erről szóló díszes okiratot Erdősné Bach Zsuzsannának, az iskola igazgatójának adta át.
Az igazgatónő meghatott, köszönő szavaiból kiderült, hogy a tehetséggondozást zászlajára tűző intézmény már eddig is törekedett arra, hogy méltó legyen Szabó Magda szellemiségéhez, emberi, irodalmi és pedagógiai hagyatékához. Érzik a felelősségét és szépségét annak, amit felvállaltak, és közösen mindent megtesznek azért, hogy méltó módon képviseljék ezt a gyönyörű, de súlyos örökséget.
Köszöntötte a jelenlévőket a debreceni Református Kollégium Dóczy Gedeon Gimnáziumának - ebben az iskolában tanult Szabó Magda - igazgatója, Korsós Bálint is, kiemelve, külön öröm számukra, hogy ezentúl egy fővárosi iskolával közösen ápolhatják az írónő szellemi örökségét.
Szép szavakkal, értékes gondolatokkal levélben üdvözölte az iskolát Hiller István miniszter és Dr Kocsis Elemér, nyugalmazott debreceni református püspök.

 

Az ünnepségen megidéződtek Szabó Magda halhatatlan gondolatai is. A műsort Gubás Gabi színművésznő versmondása foglalta keretbe. Különösen ihletett élményt jelentett, amikor felvételről magának az írónőnek a hangja is megszólalt.
A gyerekek is kitettek magukért. Megmutatták az óvodás korúaktól a felsősökig, hogy számukra az írónő és művei nem csupán hallomásból ismert tananyagok. A gyerekek megtalálták maguknak azokat a kapcsolódási pontokat, ahol az életkoruknak megfelelő szinten és módon szívhatják magukba és érthetik meg az írónő örök érvényű üzeneteit.  

Meglepetésekben sem volt hiány. Az esemény hírére két ajándékot is kapott az iskola, a gyerekek.  Turcsányi Béla képzőművész az intézménynek adományozta Szabó Magdát ábrázoló, eddig Debrecenben kiállított festményét, Szabó Árpád producer pedig, aki Tündér Laláról készít rajzfilmet, a film egyik jellegzetes tárgyát adta ajándékul. Ezen kívül meghívta az egész iskolát a készülő film első vetítéseire is.   

Forrás:NEMbulvár

Cikk a BUDAI POLGÁR 2008 december 1-én megjelent lapszámából 

Szabó Magda  -  A férjem halálát nem éltem túl  

Elment a hűséges asszony. November 19.-én, nem sokkal 90. születésnapja után, olvasás közben érte őt a halál.    

Októberben még átvehette Sólyom László köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, aztán tovább készülődött a nagy útra. 
Hűséges asszony ő, s ahogy mondta, olyan hűséges, akár a kutya, "aki" meg tudja bocsátani azt is, ha megverik. Hiszen kapott ő ütéseket, érdemtelenül és gonoszul – mégsem tudott haragudni, csak szeretni. 
Hosszú, szép élete során példaképpé vált, fénnyé, most pedig, már nem téve semmit, nem akarva semmit hat tovább. 
Ez az interjú nemrég készült, s egyike az utolsóknak. Tele volt energiával, tervekkel, készült az Ajtó című könyvének filmváltozatára, és szerette volna megírni a Für Elise folytatását – erre azonban már nem kerülhetett sor. 

- Az imádott város, Debrecen nem mindig bánt kesztyűs kézzel veled, volt idő, amikor bántott. Mégis hűséges maradtál hozzá. 

- Mert mindig gyönyörűnek találtam, haragjában, elesettségében is. S járhattam bárhol a világban, soha nem éreztem hasonlót, mint amikor Debrecen utcáit róttam, vagy amikor felpillantottam a Nagytemplomra. Most, hogy nincs már senkim, megmaradt nekem Debrecen, amit szerethetek. Ha nem viszonozta volna, már régen kihűlt volna bennem az érzelem, alkalmatlan vagyok plátói kapcsolatokra. Számomra ma is a Nagytemplom a világ szíve, akárhányszor arra jártunk édesanyámmal, ő minden esetben csöndesen köszönt ennek a szépséges épületnek: kezit csókolom! Gyerekkoromban hatalmasnak láttam, olyannak, mintha egy emberarc tekintene rám, óriási testén büszkén hordozta tornyait, a csillagai az eget tartották. Le is írtam mindezt az Ókútban, vallomásként. Már nem Debrecen az otthonom, régóta Budapesten élek, s nemrégiben el kellett hagynom a Júlia utcát is, ahol az életem nagy részét leéltem. A keresztfiam túlságosan aggódik értem, s úgy határozott, hogy jobb lesz az, ha odaköltözöm hozzá. Nem is bánom, jól érzem itt magam, ebben a szép, kertes házban, ahol mind elférnek a kutyáim – tízen vannak! – s a macskáim. 

- Édesapád és édesanyád nagyon szigorúan nevelt téged, korán megtanultad mindazt, ami végérvényesen beleégett a lelkedbe, s amit soha, semmilyen helyzetben nem feledtél el. Sosem gondoltál arra, hogy felnőttként "lazíthatnál" egy kicsit?  - A szüleim engedtek szabadon felnőni, azt mondták, lássuk meg, mi lesz ebből a lányból így? Természetesen "civilizáltak", de amúgy hagytak élni. Sosem korlátoztak semmiben, de ha valami helytelent tettem – s előfordult ilyesmi! – akkor megbeszéltük, és az érveimet már hároméves koromban is elfogadták, tiszteletben tartották. Tulajdonképpen furcsa család voltunk, nálunk minden másképpen volt, mint másoknál. A karácsonyfát például nem a Jézuska hozta, hanem közösen díszítettük fel, s az ünnepekre sütött sokféle finomságot azon melegében meg is ettük, szentestére nem maradt belőlük semmi. Édesapám mindig azt mondta: nem baj ez, a karácsony lelkiállapot, és nem étkezés. Kétségtelenül szigorú nevelést kaptam, de éppen ez volt az, ami erőt adott a későbbiekben, hogy el tudjam viselni magam körül ezt a zavaros, egyre értéktelenebbé váló világot. Nincs bennem félelem – sosem volt! – s nem tanultam meg hazudni sem. Nem volt rá szükségem, hiszen olyan miliőben nőhettem fel, ahol nem kellett eltitkolni semmit sem. Ez az alap, amelyre bátran építkezhettem mindig, s ma abban az áldásos helyzetben vagyok, hogy nem kell semmit sem megbánnom, nem kell szűkölnöm, hogy jaj, mennyivel jobb lett volna, ha bizonyos dolgokat másképpen tettem volna. Az értékeim nem változtak, csak erősödtek. 
- A szülőházadon sosem lesz emléktábla, lebontották. Pedig milyen gyönyörűséges ház volt az, Csokonai idejében épült, a fürdőszobában süllyesztett medence volt, s egy hattyú csőréből jött a víz. Jó lehetett ott gyereknek lenni… 
- S ott volt a kert, rengeteg titokkal, amelyek aztán az én titkaim lettek. Nem baj az, ha nincs egy bizonyos fal, amelyre fel lehetne csavarozni bármiféle emléktáblát, hiszen a lelkemben ott van ez, mindörökre. A tárgyak pedig, ha nem érintik meg őket, ha nem használják, elvesztik jelentőségüket. 
- Elérkezett az idő, amikor mégis elhagytad Debrecent. Előbb Hódmezővásárhelyre mentél tanítani, aztán felköltöztél Budapestre. Nem volt fájdalmas az elválás? 
- Ez a dolgok rendje. Vásárhely felejthetetlen volt számomra, később ez lett az Abigél című könyvem színtere, s természetesen én magam voltam Zsuzsanna nővér… Kőnig tanár úr pedig kicsit Kis János altábornagyra hasonlít… Az Abigélből forgatókönyvet is írtam, s furcsa, hogy sokáig nem mutatott túlságosan nagy érdeklődést ez iránt senki, legalábbis a televízió nem gondolt arra, hogy lehetne filmet készíteni belőle. Aztán egyszer Zsurzs Éva rendező céltalanul kotorászott a könyvespolcán, és kezébe akadt a forgatókönyv, beleolvasott, s azt mondta: azonnal keressétek meg nekem ezt a nőt! Megtaláltak… 
- Amikor a fővárosba költöztél, nem kisebb helyre, hanem egyenesen a minisztériumba hívtak dolgozni. Büszkék voltak a szüleid? 
- Gondolom igen, de mi ilyesmiről nem beszélgettünk. Annyit mondtak, bárhogyan is alakul az életem, mindig lesz helyem otthon, örömben és bánatban, sikerben és kudarcban rájuk mindig számíthatok. Ám ezt amúgy is tudtam. S volt részem örömben és bánatban, megaláztatásokban és sikerekben is, amelyeket magamnak kellett megoldanom, átélnem. Voltak nagyon nehéz időszakai az életemnek, Rákosi Mátyás "uralkodása" alatt például elveszítettem az életkedvem. Volt olyan korszak is, amikor senki sem volt kíváncsi sem rám, sem a férjemre, Szobotka Tiborra. Túléltük, és megőriztük az arcunkat, a hatalom sosem tudott megtörni. S éppen ezért nem kellet sosem magyarázkodnom, vagy átértékelnem semmit, amit valaha is leírtam. 
- Szobotka… A társ, akivel egy életre szerződtél. Villámcsapásszerű volt a szerelem? 
- Akkoriban nekem vőlegényem volt, bizonyos Gerhardt von Erlich kémikus, akivel kapcsolatban édesanyámnak voltak fenntartásai, mindig azt kérdezte, vajon miről fogtok ti ketten beszélgetni, ha összeházasodtok? Erre végül nem került sor, hiszen fergeteges gyorsasággal eltűnt a horizontról, mint vőlegény, amikor megismerkedtem Szobotka Tiborral. Devecseri Gábor folyamatosan ajánlgatta a verseimet Szobotkának, de én mondtam neki, ne "házaljon" ezekkel, ha Szobotka látni akarja, hát kérje tőlem személyesen. Tibor akkor a Rádióban dolgozott, s mint hírlett, rendkívül pajzán és élénk társadalmi életet élt, ami – ahogyan később bevallotta – abban a pillanatban szűnt meg, amikor megpillantottuk egymást. Na de hát én akkoriban gyűrűs menyasszony voltam, Gerhardt nagyon kellemes ember volt. Bécsben ismerkedtünk meg, ahol én minden évben, nyaranta két hónapot töltöttem el intézetben, addig, míg szeptemberben meg nem kezdődött az oktatás az egyetemen. Az egyik társam bátyja volt Gerhardt, aki egy alkalommal meglátogatta a testvérét, majd attól fogva nem őt, hanem engem keresett. Ebből aztán szerelem lett, s később annak rendje és módja szerint lánykérés. Ebben az állapotban éltem, amikor kaptam az értesítést, hogy menjek be Szobotkához a rádióba. Mert beszélni akar velem, a verseimről. Érdekes találkozás volt, hiszen én, ugyebár, egy kötött kapcsolatban éltem, s nem volt sosem természetem abból kitekintgetni. Bár túl nagy kedvem nem volt Ausztriában élni, de akkoriban olyan buta voltam, hogy arra gondoltam, meg kell váltanom azt a szegény embert attól a bánattól, ami azt jelentette volna, hogy hazajövök Magyarországra, s nem lennék a felesége. Pedig ennek a kapcsolatnak vége volt már, abban a pillanatban, amikor 1944-ben hazajöttem a németek által megszállt országba, csak éppen ezt egyikünk sem tudta. Végül mégis okoztam, s nem is kis bánatot, mert valahogy elfelejtettem értesíteni őt arról, hogy férjhez mentem. Csak eltűntem a szeme elől. Gerhardt azonban igen kitartó ember volt, a Vöröskereszttel kerestetett évekig, s meg is talált. Már réges-régen Tibor felesége voltam, amikor egyszer csak csengettek a lakásunk ajtaján. Teáskannával a kezemben mentem ajtót nyitni, s ott állt a volt vőlegény. Annyira meglepődtem, hogy kiesett a kanna a kezemből, s alaposan leforráztam magam. Mögöttem pedig megjelent a férjem… Nem volt szükség hosszas magyarázkodásra. Ők ketten – a férfiak – herr doktornak hívták egymást, rendkívül tiszteletteljesen, majd megbeszéltük, hogy másnap mi ketten Gerhardttal a Gerbeaudban megbeszéljük, amit feltétlenül meg kell beszélni, majd hármasban együtt ebédelünk a Pilvaxban. Így is lett. 
- Ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza ahhoz a rádió-beli találkozáshoz. 
- Tibor akkor már özvegy volt. Nagyon szerette a feleségét, akit tragikus körülmények között vesztett el, szülésbe halt bele az asszony. Akkor szült, amikor a legjobban bombázták a várost...